GONDOLATOK EGY NŐNAP MARGÓJÁRA
Nem tehetek róla, de én már csak ilyen fura vagyok: szeretem a nőnapot!
Már az oviban epedve vártam, hogy a fiúktól kapott, óvónénik által rájuk tukmált, csenevész virágocskát győzelmi fáklyaként lobogtatva vigyem végig az utcán. Az általánosban már egyenesen presztízskérdést csináltam belőle, hogy a legszebb virágot kapjam, de legalábbis a legtöbbet…
Mai napig úgy gondolom, hogy jó dolog föleleveníteni a régi idők hagyományát, amikor a nőket tisztelet övezte, és a férfiak a legkülönfélébb okokból virággal ajándékozták meg őket. Gondoljunk csak a virágnyelvre, mely az érzelmek különféle árnyalatait volt hivatott kifejezni.
A nőnap-ellenesek legfőbb érve a kötelező jelleg – úgy hiszik, a figyelmesség csupán úgy ér valamit, ha spontán. Ám felpörgött életünkben sajnos ritkák azok a pillanatok, amikor valakit kitüntetünk figyelmünkkel csak úgy, mondjuk csupán azért, mert nő és vágyik a romantikára.
Miért épp a nők? A férfiaknak tán nem járna az ajnározás – kérdezhetik az ellenlábasok. Joggal. Ha volna férfinap, én bizony szívesen állnék sorban szivarért vagy nyakkendőért. Az ünnepek azért vannak, hogy szebbé tegyék a napjainkat, és a nőnap is csupán egy újabb alkalom az ünneplésre!
Szeretek nő lenni, és ha százszor újra születnék, százszor is női testbe bújnék. Sőt, “szőkenői” testbe. Boldogan vállalom azt, hogy pocsékul tájékozódom, hogy nem tudom lecsavarni a befőttes üvegek kupakját, és hogy a logikám sok kívánnivalót hagy maga után.
És boldogan bevállalom azokat a “kötelező” nőnapi virágokat, mert emlékeztetnek arra, hogy jó nőnek lenni!
