A SZÍNÉSZNŐ, AKINEK LEGNEHEZEBB SZEREPÉT AZ ÉLET OSZTOTTA
Majzik Edit színművésznő a Richter Főnix Közösség legújabb tagja, akinek sorstörténetét a Richter a Nőkért alapítvány segítségével készült rövidfilm mutatja be Halász Glória rendezésében és Jakupcsek Gabriella narrációjával. A film a Richter a Nőkért Facebook oldalán tekithető meg – a link az interjú végén található.
Edó, azaz Majzik Edit, Déryné-, Domján Edit- és Jászai-díjas színművésznő életében sokáig valahogy minden magától rendeződött. Már 17 éves korától a színjátszással foglalkozott, másodjára vették fel a Színművészetire, és utána egyből el tudott helyezkedni a nyíregyházi színházban, két év múlva a debreceni Csokonai Nemzeti Színház tagja lett. Itt ismerte meg balett táncos-koreográfus férjét, Nagy Györgyöt. Két fiúgyermekükkel élték a művészcsaládok mozgalmas életét egészen addig a napig, amikor egy szerencsétlen baleset feje tetejére állította a világukat.
Edó in medias res fog bele a mesélésbe, könnyed stílusban, éles öniróniával – nevetésével, optimizmusával megsemmisítő csapást mér a kegyetlenkedő sorsra. Sőt, fittyet hány rá.
M.E.: Ennek a történetnek a főhőse a férjem, én csöndesen – meg néha jó hangosan 🙂 – asszisztáltam hozzá. A Főnix Programba való jelentkezéssel a célom az volt, hogy egyszer kimondhassam azt, amin számtalanszor gondolkodtam, amit régóta próbálok összerakni a fejemben. Én, helyesebben mi, – a családom, elsősorban a gyerekeim – vagyunk azok, akiknek ebből a helyzetből föl kellett állni, hiszen a férjem, a halálával megoldotta a saját problémáit (irónia) – minden más itt maradt nekünk.
2003-ban a férjem ugrott egy fejest a jászárokszállási strandon egy normál mélységű (140-150 cm mély) medencébe. Olyan szerencsétlenül, hogy 7 nyaki csigolyájából eltört 5-öt, melynek következménye a mind a négy végtagját és a belső szerveit részben érintő bénulás lett. Mivel az ő állapotában túl nagy kockázattal járt volna a műtét, nem került rá sor. Kapott egy HALO rögzítést, ami a koponyához csavarozva rögzíti a nyaki csigolyákat, és egy felsőtestre szíjazott műanyag mellényben végződik. Az első másfél hónapban azért küzdöttünk, hogy életben maradjon, ezalatt kétszer kellett újraéleszteni. A Kenézy kórház intenzív osztályán fantasztikus emberek kezelték, akik hatalmas küzdelmet folytattak érte. Bár a baleset után magától lélegzett, az első újraélesztést követően lélegeztető gépre került, és abban sem lehettünk biztosak, hogy valaha le lehet szedni róla. A fokozatos leszoktatás, és általános állapota stabilizálása után október elején vihettük haza, és már csak egy rövid rehabilitációs időszakra tértünk vissza a kórházba. Ezalatt barátaink mozgáskorlátozott -kompatibilisre alakították házunkat, így ettől kezdve családi segítséggel, otthon láttuk el. Nyilván én voltam a motorja ennek, mi voltunk a legösszeszokottabb páros, én tudtam a legjobban felemelni, én tudtam, mikor mire van szüksége, de egy percig sem voltunk egyedül. Két kisgyerekkel nem is tudtam volna boldogulni segítség nélkül. Édesanyám, a férjem volt felesége, az ő két nagy lányuk, orvos- és nem orvos barátaink, Gyurka családja mind ugrásra készen álltak, mindenki annyit és ott segített, ahol tudott.
2005-ben egy egész város, Debrecen, fogott össze értünk: jótékonysági estet szerveztek Gyuri felépüléséért. Művész barátaink, férjem volt kollégái, az Opera-, a Miskolci Nemzeti Színház-, az Operettszínház szólistái és tánckara, a debreceni Csokonai Színház, a nyíregyházi társulat számos művésze jött fellépni az iránta érzett szeretetből.. Szülőfalujában is gyűjtést szerveztek. Ebből a bevételből tudtunk elutazni Moszkvába egy olyan speciális kezelésre, amitől azt reméltük javíthatja életminőségét. Mi “szerencsések voltunk”, nem volt teljes érintettség a gerincvelőnél, így tudta mozgatni a kezét, tudott fogni, elég stabilan ült, de reméltük, hogy van valami módszer, amivel tovább lehet fejlődni.
(Edit nevetve mesél a moszkvai repülőút ironikus pillanatairól, szinte el is felejted a történet tragikumát. Én pedig azon gondolkodom közben, egyáltalán hogy volt ereje minden reggel felkelni és nekiindulni egy új, gyötrelmekkel teli napnak… )
Három hetet töltöttünk ott, láttuk, hogy a kaukázusi ősi gyógymód és a high-tech módszerek ötvözésében, a mindennapi szakszerű foglalkozásban, az izmok erősítésben egészen elképesztő lehetőségek rejlenek. Nagyon jól érezte magát a férjem, és sikerült javulást elérni néhány szerve funkcióiban és a jobb keze ujjainak a mozgásában. Itt millimétereknek kell örülni vad indián táncot járva, és hinni a csodát, hogy egyszer csak felugrik és szalad tovább. (És megint nevet! )
K.M: Edó, érzésem szerint te egy nagyon optimista ember vagy!
M.E.: Alapvetően optimista voltam mindig, de képes voltam elveszni teljesen pitiáner részletekben, mint mindannyian, amikor “normál” életet élünk. Nagyon hosszan tudtam dühöngeni dolgokon – ez most már régen nincs így. Ma már tudok a pillanatnak élni, a kis dolgoknak is örülni, nem húzom fel magam apróságokon. Remekül el tudok engedni dolgokat!
Korábban nem tudtam, de megtanultam segítséget kérni. Van egy “droid üzemmódom”, amikor azt érzem, hogy nekem kell az események ütőerén rajta tartanom az ujjamat, mert csak így vagyok képes véghezvinni a dolgokat, de rájöttem, hogy ez csacsiság, mert úgy merülök ki, hogy észre sem veszem, miközben ott vannak körülöttem, akik csak egy apró jelzésemre várnak, hogy könnyítsenek a terheimen. Sokkal okosabb segítséget kérni, mint mindent erőn felül egyedül csinálni – sokszor egyre ingerültebben – és közben nézni a kétségbeesett, tehetetlen szempárokat. Egy ilyen helyzet kívülről borzalmasnak tűnik, az emberek nem tudják mit mondjanak, mit tegyenek, hogy segítsenek, miközben “belülről” egy idő után totál természetes lesz. Rutinszerű. Ami eleinte elképzelhetetlen, vagy egy több órás művelet volt, az lerövidül és egy normál időbeosztással megoldható. És akkor belefér, hogy elfogadd: ezt nem csak te tudod megcsinálni, hanem bárki más is, ha hagyod, hogy megtegye, és addig neked marad időd például a gyerekeidre vagy a szerepeidre. A férjem jó fej volt, nem ragaszkodott ahhoz, hogy mindenhez én asszisztáljak.
Az neveltetés vagy jóízlés kérdése, hogy milyen volumenben mer az ember kérni, mert bizony egy ilyen állapotnak nagyon komoly financiális vonzatai is vannak. Én ebben extrán szemérmes vagyok, ha úgy tetszik, szégyellem magam. Ez szembesít leginkább az elfuserált döntéseimmel.
K.M.: Épp akartam kérdezni, hogy utólag visszanézve mit csináltál volna másképp…
M.E.: Majdnem mindent! 🙂 Kezdve azzal, hogy 8 éves koromban nem kellett volna abbahagynom az úszást, hogy nem kellett volna elhajítanom a hegedűmet, hogy élnem kellett volna a helyzettel, hogy nagyanyám németül beszélt hozzám, hogy jelentkeznem kellett volna az orvosira vagy a jogra… most mit mondjak?!(nevet) A családom valahogy genetikusan tud olyan ügyetlenségeket elkövetni, ami aztán befolyásolja mindannyiunk életét. Mint amikor úgy döntöttem, hogy felmondok a színházban, eladjuk a debreceni házunkat, Budapestre költözünk, hogy az akkor 12 éves kisfiam ne legyen tovább kollégista a Táncművészetin. Ez állt szemben azzal, hogy Gyuri családjának másik fele, a barátaink többsége, a biztos anyagiakat jelentő színházi státusz, a naprakész orvosi garnitúra Debrecenben állt rendelkezésre. Extra biztonság a teljes bizonytalansággal szemben. Totál ellentmond a józan észnek az, hogy mégis megtettem, mert ott és akkor ezt véltem helyesnek. Elkezdődött egy új élet, ami egy sokkal nagyobb teher volt, sokkal nagyobb adósággal, 2006 októberétől. Gyuri 7 hónappal később meghalt és minden, amit érte csináltunk az új helyen, tulajdonképpen totál fölöslegessé vált.
K.M.: Mi történt a férjeddel?
M.E.: Hétvége volt, így mindannyian otthon voltunk. Gyurka rosszul aludt, nem érezte jól magát, majd elvesztette az eszméletét. Próbáltam újraéleszteni, amíg kiért a mentő. Kórházba szállították, a vizsgálatok roncsoló agyvérzést állapítottak meg, agyhalott volt és mi elengedtük. Édesanyjával egyeztetve felajánlottuk a szerveit.
K.M.: Számítottak ilyen végkimenetelre vagy váratlanul ért?
M.E.: Ez akkor váratlan volt, pedig tudtuk, hogy a gerincsérülés egy központi idegrendszeri sérülés ennek minden velejárójával. Bármi, bármikor bekövetkezhet.
K.M.: Két gyerekkel, hitellel, egyedüli családfenntartóként mihez fogtál?
M.E.: Több munkahelyen is dolgoztam, ennek ellenére képtelenek voltunk – mint sokan mások- a folyamatosan emelkedő törlesztőrészleteket fizetni, áron alul adtuk el a házat. Beköltöztünk egy zuglói bérlakásba, ahol azóta is élünk.
K.M.: Mostanra mondhatjuk, hogy hellyel-közel egyenesben vagy?
M.E.: Azt nem mondhatjuk, inkább úgy fogalmaznék, hogy voltak jobb időszakok, amik kompenzálják a kevésbé sikerülteket, így nem vagyunk folyamatos bizonytalanságban. Mostanra már nem vagyok egyedüli családfenntartó, hiszen a gyerekeink felnőttek, dolgoznak, mindenben számíthatok rájuk, akkor is, ha a nagyobbik fiamnak már saját családja is van. Ötleteim, proaktív gondolataim mindig vannak, és nagyon vágyom egy saját otthonra. Szükségem lenne arra, hogy mindentől el tudjak távolodni, hogy önfenntartással tudjak létezni, zöldséget vagy gyümölcsöt termesszek, sajtot készítsek, sütögessek, vendégül lássak embereket. Szeretem a csendet, akkor hallom csak a valódi gondolataimat.
K.M.: Mi az a legfontosabb tulajdonság, ami átsegíthet egy ekkora krízisen?
M.E.: Nem tudom, hogy mindenkiben megvan-e a képesség, hogy át tudjon evickélni egy ilyen helyzeten. A kórházban azt mondták, hogy a férjemhez hasonlóan sérült betegeket csak nagyon kevés esetben ápolják családon belül, előbb vagy utóbb valamilyen intézménybe adják őket. Ez egy fájdalmas, de racionális döntés. Nem könnyű felvállalni fizikálisan, mentálisan, anyagilag egy teljesen kiszolgáltatott 24 órás gondoskodást igénylő embert. Azt hiszem én azért bírtam, mert rendkívül makacs és maximalista vagyok és nem igazán szeretek veszíteni sem… Ahogy már mondtam; egy droid :). Átkapcsolok egy másik üzemmódba. Mindent kizárok, ami visszatart, ami lassít, nem vagyok tekintettel semmire, sőt senkire, arra fókuszálok, ami a feladatom, és azt a végletekig viszem, akkor is ha beleszakadok. Ennyi.
K.M.: Milyen tanulságokat vontál le a sorsodból, az életedből?
M.E.: Nagyon fontos dolog, hogy mindenen túl lehet és túl kell lépni, le kell rakni minden terhet, és minden örömöt is.
Egyik legfontosabb felismerésem az volt – és ezt szerencsére még el tudtam mondani a férjemnek – hogy ha csak negyedannyi energiát fektettem volna a házasságunkba a baleset előtt, mint amennyit utána, a világ legboldogabb emberei lettünk volna. Miért kell ok a változásra, a változtatásra? Miért nem úgy működünk, hogy megpróbáljuk az adott helyzetből a legjobbat kihozni? Miért kell egy tragédia – egy kényszerhelyzet – hozzá? Nekem nem elégséges az a magyarázat, hogy így vagyunk összerakva.
Sokat gondolkodom azon, hogy vajon milyen emberré váltam volna, ha mindez nem történik. Mondjuk azt biztosan nem gondoltam, hogy 56 évesen még mindig folyamatos újratervezésben leszek. 🙂 Milyen lett volna a másik út? Alapvetően optimista maradtam. Sőt sokkal optimistább vagyok, mert tudom, és örömmel tölt el, hogy ennyi mindent elbírok, hogy merem nagyon jól, és -mondjuk ki – nagyon szarul is érezni magam. És merem ezt is, azt is megmutatni. Ez az én luxusom. 🙂 Manapság mindenki mindig folyamatosan csak a legjobb arcát mutatja, mindenki húszéves és energikus, meg jól van, ami persze teljes képtelenség. Szeretem felidézni azt a párbeszédet ami a férjem és a kezelő orvosa között zajlott egyszer, amikor főorvosnő megkérdezte, hogy van. A férjem ránézett és azt mondta: Nem mondhatnám, hogy túl jól. A válasz pedig ez volt: Nagyon helyes, mert ha most azt mondta volna, hogy jól, akkor pszichológust hívtam volna magához. A maga helyzetében lehet szarul lenni! 🙂
Sok oka lehet annak, hogy nem mutatjuk meg a valóságot. Egy része rendben is van így. Nem terhelünk másokat magunkkal, szemérmesek vagyunk, de néha jó lenne látni és megszeretni egymás sebezhetőségét is, mert akkor a mások iránti érzékenységünk, elfogadásunk, megértésünk, irgalmunk egy kicsit jobban működhetne.
A Majzik Edit sorstörténetét feldolgozó, a Richter a Nőkért Alapítvány támogatásával készült film ITT tekinthető meg.
Halász Glória, a film rendezője
Jakupcsek Gabriella műsorvezető, a Richter Főnix közösség mentora
