KÍVÁNCSI VOLTAM AZ ÉLETRE!
100-ból 4 ember valamikor élete során evészavarokkal küzd. Besszélgetőpartnerem, Bogár Nikolett már gyerekkorában maximalista volt. 14 évesen anorexiás lett, a mélyponton, amikor intenzív osztályra került 178 cm magassághoz mindössze 30 kilót nyomott – már csak pislákolt benne az élet. De Nikiben győzött az élni akarás, és a divatvilág nagy kifutóira küzdötte fel magát. Az irigylésreméltó, sikeres modell azonban még korántsem volt egészséges. A testképzavarról, az újrakezdésről és tanulságokról beszélgettünk:
Rúzs és Más: Amikor mélyponton voltál, tudtál valakire úgy igazán támaszkodni, vagy nem tudta ezt igazán senki megérteni?
Bogár Nikolett: Nem volt igazából senki, akire tudtam volna támaszkodni. A szüleim próbáltak segíteni, de nem hagytam. A zárkózottság, az izoláltság a napok megszürkülése velejárója ennek a betegségnek, de ami talán a legsúlyosabb: a betegségtagadás. Nem igazán akarnak szabadulni belőle a betegek.
R&M: Amikor a szüleid pszichológushoz vittek, akkor nem mondtál neki igazat, rendszeresen megvezetted.
B.N.: Igen, ez sajnos így igaz. Gyógyulni ebből a betegségből csak úgy lehet, ha kellően erős belső motivációja van rá a betegnek és ezt a motivációt egy kellően jó szakember fel tudja ébreszteni a páciensben. Ez 14 évvel ezelőtt volt, Békés megyében kevés ilyen szakember volt. Igazság szerint még most sincsenek elegen.
R&M: Abban az időben kövérnek láttad magad?
B.N.: Nem, átlagosnak láttam magam. Csak a ruháim jelezték, hogy fogyok, aztán már leestek rólam. Két kézzel kellett fognom a nadrágom, mert már az övet sem tudtam olyan szorosra húzni, hogy ne essen le rólam. Anorexiában a belső éntudat nincs összhangban a realitással. Aktív voltam, sportoltam, miközben szinte semmit nem ettem. Az ember nem gondol bele, hogy a teste kiéheztetésének milyen hosszú távú következményei lehetnek.
R&M: A kórházba kerülésed volt a fordulópont. Honnan volt erőd ilyen fiatalon és ilyen vékonyan ahhoz, hogy küzdj, egyél, tanulj? Mi motivált?
B.N.: Kíváncsi voltam az életre. Voltak olyan, pár évvel idősebb lányok, akikre hasonlítani akartam. Tudtam, hogy szeretnék utazni, élményeket megélni és sikeres ember lenni. Már az intenzív osztályon folytattam a felkészülést az angol nyelvvizsgára! Én nem voltam alapvetően depresszív alkat, nyitott voltam és kíváncsi. De sokan hosszú éveken át belesüppednek, belekeserednek. Az evészavaros és testképzavaros betegnek mindenképp szakember segítsége kell, aki olyan támogatást nyújt, amit a környezete nem tud. Nekem is sokat segített a kórházban a személyzet és a jelenlévő gyermekszakorvosok, gyermekpszichiáterek.
R&M: Az anorexia legyőzése után a testképzavarod mégsem múlt el, a modellkedés is tulajdonképpen a testképzavarodat szolgálta…
B.N.: Nem győztem le az anorexiát, a modellkarrierem alatt végig megvolt a testképzavarom. Továbbra is rengeteget sportoltam és szigorú diétákat követtem. És ezt a modellszakma még jutalmazta is! Egy kicsit mégis segített ez a szakma, mivel volt egy határ, ami alá nem fogyhattam. Valahol a betegség és a gyógyulás közt rekedtem ezekben az években.
R&M: Aztán visszatértél a tanuláshoz, gyógyszerész szakon az orvosi egyetemen…
B.N.:…és elkezdődtek a falási rohamaim. Az normális, ha az anorexiások a gyógyulási fázisban elkezdenek többet enni. Gyorsan felszaladt rám 20 kiló, bár igaz, így értem el az egészséges testsúlyt.
R&M: Mi vezetett a fordulathoz?
B.N.: Elegem lett abból, hogy majdnem ugyanolyan boldogtalan voltam, mint az anorexiás időszakomban, és hogy folyton az evéssel meg a testemmel foglalkoztam. Ráébredtem: az hogy mentálisan egészséges legyek, többet ér nekem, minthogy folyton a testem kinézetén görcsöljek. Már így is 10 évet elvett az életemből ez az egész. Elkezdtem rendszeresen enni, és ahelyett hogy híztam volna, peregtek rólam le a kilók. Most egyensúlyban vagyok. Tudom, most is karcsú vagyok, de nem azért mert vékony akarok lenni, egyszerűen ilyen a testalkatom.
R&M: A könyved és a kutatásod témája – evészavarok a divatmodellek világában – sokakat érint – kínál-e valamiféle megoldást azoknak, akik hozzád hasonló helyzetbe kerülnek?
B.N.: Túry Ferenc professzorral közösen írt könyvünk célja elsősorban a figyelemfelhívás: a felismerést, az egészségügyi felelősség kialakulását hivatott segíteni.
R&M: Mi a legnagyobb tanulsága a sorstörténetednek?
B.N.: Hogy egy adott pillanat kimenetelét, a jövőnkre gyakorolt hatását nem sejthetjük. Hihetetlen, ahogyan az életünk kis puzzle-darabkái, azok a kis pillanatok, amelyeket megélünk, 5-10-20 év múlva hogyan állnak össze, és csak rajtunk áll, a negatív eseményeket hogyan fordítjuk pozitívvá, hogyan alakítjuk saját magunk és mások javára.
R&M: Mit üzensz azoknak, akik olvassák ezt az interjút?
B.N.: Ha valaki, vagy az ismerőse hasonló problémával küzd, döntő fontosságú minél előbb szakemberhez fordulni! Minél régebb óta áll fenn a betegség, annál rosszabbak a gyógyulási esélyei. Felelősek vagyunk egymásért!
Niki története a Richter a Nőkért Alapítványnak köszönhetően művészi feldolgozásban készült film formájában is megelevenedett a Főnix Közösség alkotói, Jakupcsek Gabriella műsorvezető és Bakony Alexa dokumentumfilm-rendező segítségével:
A rendezővel, Bakony Alexával készült werkvideó ide kattintva nézhető meg:
FELHÍVÁS:
Csatlakozz Te is május 20-án egy élő beszélgetéshez Nikivel a Richter a Nőkért Facebook oldalán (link ITT)!
Ha neked is van egy történeted, amivel másoknak erőt és reményt adhatsz, írd meg és küldd el június 15-ig a Főnix Közösség részére: https://www.richteranokert.hu/fonix/. A zsűri által kiválasztott 3 történet főszereplői lesznek a jövő év Főnixei!
